„Nézz az égre, hunyd le a szemed…”

Leveles Zoltán írása

Így történt, hogy egy éven belül immár másodszor lehettem Kishori Amonkar koncertjén. Azoknak írom ezeket a sorokat, akik azt gondolják, hogy tömeghipnózis, vagy varázslat, hogy akár több ezren is eljöhetnek és sokuk lehunyt szemmel hallgatja végig a koncertet. Persze egy ilyen koncertre rendszerint a belépés díjtalan, ingyenes ételkóstolóval és teával. Mégsem arról van szó, hogy enni járnának oda az emberek. Inni, a fülükkel...

Íme a történetem. Delhi, Nehru park. Nagy és ízléses színpad, ami előtt párszáz türelmetlenkedő már ott ül a földön, a többiek pedig valamivel hátrébb, székeken. A múltkor elöl ültem, gondoltam magamban, miért ne nézném meg a távolból is a mesternő előadását. Leültem, szemlélődtem. Felhangzott az előzenekar vinája. Az egyre alábbereszkedő Nap a misztikus rága hallatán nem akart elbújni. Fél óra gyönyörű vínamuzsika után a műsorvezető közölte, hogy Kisoridzsi éppen most érkezik, még negyed óra, és már a színpadon van. (Megj. A „dzsi" kedveskedést jelző szótag, amit szívesen használnak Indiában.)

Éppen akkor ült elém egy négytagú család, egy 5-6 év körüli és egy 2-3 éves lánykával. A két lány, mint a felhúzott járóbabák. Hol inni kell, hol mosdóra menni. A negyedórába sok minden belefér. Bizony, sok minden. Így szól az édesapa a nagyobbik lányhoz: „Nééézz az ééégre..., hunyd le a szemeeed... és ééérezd a zenét... „Nééézz az ééégre..., hunyd le a szemeeed... és ééérezd a zenét...„Nééézz az ééégre..., hunyd le a szemeeed... és ééérezd a zenét..." Így ismételgette hosszan. A gyerek teljesen megfeledkezett mindenről. Nem pislogott, nem mozgott, csak hallgatta a varázsigét. Egyszercsak mélyen apja szemébe nézett és megismételte a gyönyörű mondatot. „„Nééézz az égre..., hunyd le a szemeeed... és ééérezd a zenét... „ s azzal fejét a sötétedő ég felé emelte, majd lehunyta szemét. Felzúgott a taps. Megérkezett Kishoridzsi a színpadra...

Ki tudja, lehet, hogy generációk óta kering a nézőtereken ez a varázsmondat. Én először hallottam.

Emlékszem, nem sokkal a mandulaműtétem előtt, kisovis koromban, láttam a tévében egy filmjelenetet, amikor egy lányt műteni vittek. Egy kövér nővérke a lány arcára biggyesztett egy kosarat és azt mondta: „Számolj hangosan egytől tízig!" A lány elkezdett számolni, persze egyre lassabban szóltak a számok és - egy kis effektelésnek köszönhetően- egyre jobban visszhangoztak, és talán ötig, ha eljutott. Akkor ebből annyit értettem meg, hogy a hangoktól révületbe eshet az ember. Legnagyobb csodálkozásomra, amikor sor került rám a műtőben, számolnom sem kellett, és révület sem volt. Egyszerűen felébredtem fájó torokkal a kórteremben...

Könnyű is volna, ha ilyen mechanikusan érhetnénk el a transzcendentális állapotot. Csak kiejtenénk néhány számjegyet, varázsigét, imát, mantrát és már kész is – kánaán, nirvána, moksa és minden együtt. Rossz hírem van azoknak, akik a könnyebbik úton akarnak járni. A lelkinek semmi köze az anyagihoz. Materialisták lennénk, ha azt állítanánk, hogy anyagi hangrezgést keltve máris kikerülhetünk az anyagi illúzió bűvköréből. Anyagiból nem lehet lelki tartalom. A mantra vagy az ima akkor hat tökéletesen, ha lelki módon, transzcendentális minőségben folytatjuk meditációnkat.

Könnyű annak, aki óvodás korában ezt hallja: „Nézz az égre, hunyd le a szemed és érezd a zenét...„ Akkora ereje van ennek a mondatnak, mint egy ősi mantrának. Honnan jön ez az shakti? Mi ez a varázserő? Egyfelől egy olyan ember mondja, aki megvalósította azt, amiről beszél. Másfelől, aki mondja, az nem más, mint a kislány édesapja. A védikus tanítások szerint, az édesapa a gyermek guruja - amennyiben valóban hitelesen követi a tanítást. A mantra, minden lelki tudomány és művészet ereje abban rejlik, hogy egy hiteles szaktekintély által, lelki tartalommal töltve jut el a tanítványhoz, amit a tanonc a minőséget megőrizve ad tovább. Ezt sikerült nekem akkor, ott, a Nehru Parkban megörökítenem...