A szipojlázadás vagy szabadságharc?

Százötvenöt éve, 1857. május 10-én tört ki Indiában a brit uralom elleni szipojlázadás, amelynek mélyen gyökerező okai voltak.

Egészen 1600-ig nyúlik vissza, ugyanis az Indiával való kereskedelem érdekében akkor alakult meg a Brit Kelet-Indiai Társaság. Angol kereskedők alapították, de hamar katonai hatalommá vált. I. Erzsébet királyi adománylevélben kereskedelmi előjogokat biztosított számukra, ezzel megalapozva azt a több száz évig tartó rablóhadjáratot, mely gátlástalanul kizsákmányolta, fosztogatta Indiát.

Az indiai gyapot, selyem, kávé, tea, indigó exportja hatalmas bevételeket jelentett a Társaság számára, s a brit kormány nem sokat foglalkozott azzal, milyen hátrányt okoz ez a hazai iparnak. A Társaság a pénz bűvöletében élt, profitorientált, kegyetlen kormányzati módszereinek köszönhetően például Bengálban milliók haltak meg az 1770–1773-as éhínségben, a lakosság több mint egyharmada elpusztult. Ennek ellenére a bengáli adóbeszedést nem függesztették fel.

A Társaság a még nagyobb haszon érdekében az 1800-as években kibővítette tevékenységét: célja az ópium termelése és exportálása lett. Rájöttek, hogy India földje alkalmas a mák termesztésére, felvevőpiacnak pedig ott van Kína a több százmilliónyi elnyomott lakosával. Csak a függőséget kellett kialakítani, s ráadásul így a Mandzsu-dinasztia birodalmából roppant mennyiségű arany és ezüst került a birtokukba.

Ma ezt emberiség elleni bűntettként tárgyalnák Hágában...

1857 elején kitudódott, hogy a britek erőszakos térítésre készülnek, kereszténnyé akarják tenni a lakosságot. Ezt már előkészítette az a megvetettség, ahogy ősi kultúrájukat kezelték. Ráadásul Lord Dalhousie kormányzó törvényt alkotott, mely szerint egyenes ági fiú örökös híján a birtokok a Kelet-Indiai Társaságra háramlanak. A Társaság ennek köszönhetően 650 ezer négyzetkilométerrel növelte területeit, s családok ezreit fosztotta ki.

Az általános elégedetlenség következtében elkezdődtek a zavargások, majd május 10-én fegyvert ragadtak a bengáli seregben szolgáló szipojok, a Társaság szolgálatában álló indiai katonák is. Olyan töltényeket kaptak, amit marha- és disznózsírral kentek be, ezt pedig harc közben szájjal kellett feltépni, így akaratlanul is lenyelték az állati zsírt. Ezzel hitbéli meggyőződésük tagadására és vallási előírások megszegésére kényszerítették mind a hindu, mind a muzulmán katonákat.

A kegyetlen, a civil lakosságból is áldozatokat követelő harcok több mint egy éven át tartottak. A győztes angolok megtorlása rendkívül kegyetlen volt. A kínzások közül leginkább az borzasztotta el az utókort, amikor a britek az elfogotttak ágyúra kötözésével, majd az ágyú elsütésével statuáltak példát.

A felkelés legalább véget vetett a Brit Kelet-Indiai Társaság uralmának. Ezt követően a brit kormány vette át a gyarmat irányítását, de Anglia – legalább részben – a kormányzati módszerek megváltoztatására kényszerült. Viktória királynő 1858-as proklamációja így szólt:

„Határozottan felszólítjuk és utasítjuk mindazokat, akik a mi kezünkből hatalmat kaptak, hogy legnagyobb nemtetszésünk terhe mellett tartózkodjanak valamennyi alattvalónk vallásos meggyőződésébe és gyakorlatába való mindenfajta beavatkozástól."

A tények ismeretében tudjuk, mennyire élt ez a mindennapi életben... Viktória királynő 1877-ben India császárnőjévé nyilvánította magát, India továbbra is a brit birodalom ékköve maradt, csak 1947-ben nyerte el függetlenségét.

A történelemkönyvek eltérő módon tárgyalják az 1857-es eseményeket: Indiában mint első függetlenségi háborút emlegetik, az európai köztudatban, főleg Angliában mint szipojlázadás terjedt el.